Egészen némán szenvedek, legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, a dühtől, a szerelmedtől. Tombolnék, és szétvernék mindent ami az utamba kerül. Üvöltve sírnék, s feküdnék egész nap, fel sem kelnék. De néma vagyok, nem beszélek, nem sírok, nem zokogok. Pedig jól esne, olyan igazán kizokogni és kidühöngni magam, de még tartom. Csak némán ülök, járok, kelek, nem beszélek. Csak ezen pár sor beszél helyettem. Kérdeznélek, ölelnélek, szeretnélek...beszélnék hozzád...minden percben Veled lennék...de nem, én csak némán szenvedek, hogy ne lássa senki, hogy belül darabokra estem. Néma külsőm halványan mosolyog, nem szól semmit, a belsőm tombol csak. Oly hangos, hogy szinte kihallom testem keserű ordítását, de nem, nem hallja senki...csak én. Lelkem és elmém fájdalmas zajt hallat, vissza kell tartanom, nem adom meg magam nekik. Csak próbálom elnyomni a zajt...mi mást tehetnék...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése